A nyolcadik kontinens

Ha igaz a mondás, hogy jobban ismerjük a Hold felszínét, mint az óceánok mélyét, akkor még inkább igaz, hogy alig-

alig tudunk valamit a mérsékelt övi és trópusi erdők lombkoronájáról, arról a biológiai határról, amely szó szerint

pajzsként védi az életünket.

Az ausztráliai esőerdőket kutató egyetemistaként

Meg Lowman rájött, hogy e hiányosságunk legfőbb

oka az, hogy a szokásos módszerekkel nem is lehet megfelelő

közelségből tanulmányozni a lombkoronát. Lowman nem

hagyta annyiban: összeállított egy mászókészletet,

amellyel felkapaszkodhatott a levelek közelébe. Ez

negyven éve történt, és Lowman azóta sem „jött le a fáról”. A

világ legjelentősebb lombkorona-kutatójaként, akit

„a lombkorona Einsteinjének” is neveznek, ma is

folytatja megkezdett munkáját, nevéhez fűződik a világ

első lombkoronasétánya.

Az 1980-as évek előtt az erdészek – meglehetősen képzeletszegény módon – tudomást sem vettek a gondjaikra bízott

élőlények kilencvenöt százalékáról. Szinte senki sem fordított figyelmet a fák lombozatára. Aztán 1978-ban egy fiatal

botanikus, aki azóta rajongott a zöld óriásokért meg a levelekért, amióta csak az eszét tudta, Ausztráliába érkezett,

miután ösztöndíjat nyert a trópusi erdők tanulmányozására. Minthogy ez a bizonyos újonc a mérsékelt égövből jött,

szinte semmit sem tudott a trópusi erdőkről. Amikor először látogatott el az ausztrál esőerdőkbe, felnézett a szédítően

magas fákra, amelyeknél hatalmasabbakat még soha életében nem látott, és így kiáltott fel magában: „Uramatyám, de

hát ennek nem is látom a tetejét!” Ez az álmélkodó botanikus én voltam.

„Egy félénk kislány története, aki szeretett a szabadban játszani, majd később, tudósként, elénk tárta a

lombkoronákban nyüzsgő csodálatos életet.” ‒ Temple Grandin.