Akik kétszer halnak meg (e-könyv)

„A várkastély csengettyûje ebédre harangozott. Más jámbor embereknél ugyanazt az idõt délutáni hat órának nevezik, hanem itt akkor ebédelnek. A komornyik felhozta Illavaynak a menüt. Az a jó szokás uralkodott itt, hogy a szakács ebéd elõtt be szokta mutatni az  uraságoknak és vendégeknek a napirenden levõ étsorozatot, hogy elõre delectálhassák magukat a bekövetkezendõkön.   Ferenc magában nevetett, mikor végignézte a címeket. Mintha csak szándékosan válogatta volna össze valaki, úgy sorba volt szedve minden, a növényországból és a hüllõk seregébõl mindaz, amivel õt néhanapján világgá lehetett volna kergetni. Tréfa akar ez lenni tán? Ahogy egy idõben gyönyörködve nézte egy pár szép szem, hogy hozatja vissza a tálat, amiben kedvenc étele van, még egyszer a kedves vendég, éppen úgy akar most mulatni rajta, hogy töri ki azt a nyavalya, mikor meglátja a békacombot úszni a spenótmocsárban! Nevette ez azt már! Régen volt az! Aki az Óceánon túl járt, s meglakta az újvilágot, az nem fél már sem a békától, sem a spenóttól, az megtanulta régen, hogy az evés nem gyönyörûség, hanem robot. Ott az a virtus, hogy ki tudja rövidebb idõ alatt a gallérja közé dobálni az ételt, s aztán elfelejteni, hogy mit evett. – Vagy talán nem tréfa ez, hanem komoly  dolog? – Ez az arab szerelmesek „telli”-je, amibõl, aki érti, megérti, hogy jobb lesz errõl az ebédrõl a vendégnek elmaradni. (Úgysem mennék.) Egynél több oka volt erre. – Mentsen ki, kérem a gróf elõtt, nem mehetek az ebédre – mondta Ferenc a komornyiknak.– Valami változást érzek. Le akarok minél elõbb fekünni. Csak egy pohár rumot kérnék…”