„Tizenöt éve már, hogy édesanyám életének kereke körbefordult, a vég és kezdet összeért. (…) Hogy mindkettőnk lelke megnyugodjon, hogy – tisztán lássuk azt, hogy nincs más bilincs rajtunk, mint az, amit önmagunk rakunk fel magunkra –, leveleket írok neki, pontosan negyvenkét napra szólót, útravalóul, mert a régi halottaskönyvek szerint ennyi idő kell ahhoz, hogy anyám lelke és én, az evilági lánya, a vélt és valós sérelmeket jóvátegyük, hogy ne érezzük azok terhét, hogy megnyugodjunk, és hogy legyen időnk ahhoz, hogy valamennyiből gyönyörű emléket alkossunk.”
Eszterhai Katalin új könyve negyvenkét, az édesanyjához írt levelet tartalmaz. Negyvenkét levelet, amelyet a szerző sosem küldött el, hiszen már nem volt kinek és hová küldeni. Egyfajta halottaskönyv ez, amely másfél évtized után vállalkozik arra a feladatra, hogy végigkísérje az eltávozott lelkét a haláltól a kölcsönös elengedésig és megnyugvásig. Megkésett gyászmunka? Eszterhai Katalin könyve arra tanítja az olvasót, hogy sosem késő egymáshoz fordulni, és elmondani azt, amit még el kell mondani. Sosincs túl késő a szeretethez.
