Időm Gombroviczcsal (e-könyv)

„1968. november 17-én Gombrowiczcsal csaknem végzett egy iszonyatos infarktus. Utána két hónapig mozdulatlanul kellett feküdnie. További két hónap múlva, tehát halála évének márciusában még mindig nem hagyhatta el lakását. Ezt írta Naplójába: „Nem haltam meg, de halálos találat ért bennem valamit - mintha fal választaná el tõlem, ami a betegség elõtt volt. Új nehézség bukkant fel köztem és a múlt között.” Ez nagy élmény lehetett és nagy téma: életen túl lenni és halálon innen. Az a Birodalom, melyet Naplója elején négyszer egymás után az „Én” szócskával jelölt, egy fal mögé került. De mielõtt még átáshatta volna magát alatta, vagy roppant erõfeszítéssel átugorhatta volna, leomlott a Fal. „Nem, nem Berlinrõl írok, magamról írok - vallja Berlinben -, nincs is jogom másról írni.” A Berlini jegyzetek német elõszavában még határozottabban fejti ki ezt a gondolatot: „A Berlini jegyzetek tehát Berlinre vonatkozik, de még inkább rám, énrám Berlinben. Jócskán akadnak olyan emberek, akik a rendkívüli önteltség tünetének vélik, ha valaki ilyen mértékben önmagára koncentrál. Én, ellenkezõleg, elismerésre méltó szerénységet és dicséretre méltó visszafogottságot látok ebben. Hiszen ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak a világról, a városokról és a nemzetekrõl? De ha magamról beszélek, akkor magamnál otthon vagyok.” Az irodalomban mindig magunkról beszélünk, ítéleteink bennünket minõsítenek. Ebben az értelemben szabom át magamra a fentebb idézett gondolatot: „Az Idõm Gombrowiczcsal tehát Gombrowiczra vonatkozik, de még inkább rám, az én idõmre Gombrowiczcsal.” Õ szívesen idézte Esküvõjének ezt a sziporkáját: „Nem mi mondjuk ki a szavakat, a szavak mondanak ki minket.” Bólintok egyetértésem jeléül, aztán megrázom a fejem. Zseniális mondat, de önmagában nem áll meg, mert nem véletlen, és nem is független tõlünk, hogy melyek ezek a szavak.” (Részlet az esszéregénybõl)